Bihar Túra - Megérkezés

Egyedül mentem senki sem követett. Habár nagyon fáradt voltam, élveztem, hogy alig vannak az utcán és sötét van. Olyan 4.30 körül értem az állomásra, ahol szerencsémre már nyitva volt az információs ablak. Egy néni ült bent, aki jelezte, hogy "konyha angollal" ugyan, de tud segíteni. Orra alá nyomtam a térképet és azt kérdeztem, hogy ide milyen tömegközlekedési eszközzel érdemes eljutni. Kisszedresnek hívják a települést, ami már közel van a hegyekhez, ez volt a célom. Otthon azt olvastam, hogy megy ide vonat, de semmilyen értékelhető információt nem találtam a vonalról. Se menetrend, se ár, semmi. A nő azt mondta, hogy valóban jár oda vonat, de nem javasolja, mert 6 óra, míg oda ér. Picit megijedtem "ennyire elnéztem volna a térképet és ez ilyen messze van?"- kérdeztem magamtól. Otthon 70 km-re saccoltam a Nagyvárad - Kisszedres távolságot. A nő megnyugtatott, hogy a vonat össze-vissza kanyarog és borzasztó lassan megy, ezért a 6 órás menetidő!

Tanácsolta, hogy menjek el a buszpályaudvarra és onnan megy busz, ami gyorsabb lesz. A 3-as villamos, ami épp az állomás előtt halad, elvisz engem a buszhoz. Úgy döntöttem, követem a tanácsát, s megnézem a buszt, ha drága, akkor stoppolok, de legalább már irányba leszek. Szép napot kívántam és elbattyogtam a villamoshoz.

nagyváradi villamoson

Egy kisfiú lépett oda hozzám. Mosolygós, zsiványképű kis fickó volt. Nagyon tiszta volt a tekintete. Kérdezett valamit románul én pedig jeleztem, hogy egy kukkot sem értek. Angolul, vagy magyarul mondhatja, az tud lenni részemről a közös nyelv. Végül az activity maradt. Hamar kiderült, hogy pénzt szeretne kérni. Mondtam neki, hogy kis krapek, pénzt azt nem adok, de egy reggelit "elkölthetünk" együtt. Az ajánlatom nem volt csábító a számára, de egy mosolygós almát elfogadott. Így hát, ő is megerősítette, hogy a 3-as villamos az jó nekem a buszhoz! Jött a villamos, s elbúcsúztam Román komámtól.

Hamar jött is a villamos. Reméltem, hogy ilyenkor még alszanak az ellenőrök. Szerencsére aludtak :). 5.30 körül érkeztem a buszállomásra.

A buszállomás és a vasútállomás a város két szélén találhatóak. A vonatállomás Nagyvárad magyarországi oldalán, míg a buszpályaudvar az ellenkező oldalon. Jó hűvös szél fújt, éreztem ez már a hegyek szele lesz, de még fogalmam sem volt, hogy jutok el a hegyekig. Gyorsan magamra öltöttem pulcsimat és felvettem a túra cipőmet, mert bizony alaposan átfagytam, mire kizötyögtem a villamossal. Jó is volt egy kicsit könnyíteni a táskámon, mert szerintem túl nehézre sikerült. Egyedül azzal nyugtattam magam, hogy sok ételt hoztam a hétre, aminek megvan a súlya.

A buszpályaudvar információs pultja is nyitva volt már. Betértem, hogy megérdeklődjem melyik busz lesz, ami elvisz engem Kisszedresre. A néni egyáltalán nem beszélt angolul. Felajánlotta, ahogy Franciául tud, de mondtam, sajnos ahhoz én nem értek, így továbbra is maradt az activity. Orra alá toltam a térképet és ráböktem, hogy hova szeretnék menni. Öt perc alatt összeraktuk közös nyelv nélkül az utazásom paraméterit, megtudtam tehát, hogy 7:15-kor induló busszal kell majd menjek, ami Stei felé megy. Megköszöntem szépen a segítséget, majd gondoltam napfelkelte nézéssel töltöm az időt. A villamosból láttam, hogy van a közelben egy pékség, így elugrottam, vettem 1 kg. kenyeret és egy kis reggeli süteményt. Jó volt látni a napot, ahogy felkel.

Napfelkelte 

Fáradt voltam, mert nem aludtam eleget napok óta, de boldog is, hogy elindultam. Szépen majszolgattam a süteményem, mikor az információs néni odajött hozzám és a kezembe nyomta a mobiltelefonját. (Annyit tudni kell, hogy a diskurzusunk során említettem neki, hogy a célom Pádis-fennsík). Egy nő szólt bele a telefonba "good morning", ő tudott angolul, ezért hívta nekem fel az infópultos hölgy. Sőt mi több, Pádisról is elég sokat tud. Elkezdte mesélni, hogy ő ismert ott jó szállást. Elmondta kit keressek, s hogy pontosan akkor melyik busz a megfelelő nekem. Nagyon hálásan megköszöntem neki is az infókat, illetve az infópultos néninek is, hogy így gondolt rá. Le voltam döbbenve. A buszos  nő felhívta az egyik barátnőjét, aki beszélt angolul és volt köze a Pádishoz, hogy segítsen nekem. Persze én azért belül eléggé tisztába lettem a dolgokkal így is, hogy merre kell menjek, de ez nagyon jól esett.

Nézegettem a térképet és tervezgettem, hogy Kisszedresről hogyan fogok feljutni a hegyekbe. Nem tudtam mekkora távolság vár még rám, de azt éreztem, hogy ezzel a túlméretezett csomaggal, gyalog sok időbe telne feljutnom 1100 M magasba, ahol táborozni szándékoztam. Ekkor újra kezembe kaptam a mobiltelefont, megint a nő volt az. Azt mondta, szervezett nekem fuvart, vagyis lejönnek elém a buszhoz és felvisznek, pedig én egyáltalán nem kértem. Nagyon kedves gesztus, de tudtam, hogy ha velük felmegyek, elvisznek egy szállásra amit én visszautasítanék, mert megvannak a terveim, szóval ezzel az autós opcióval, bármennyire is kedves gesztus, nem szerettem volna élni. Mindenesetre abba maradtunk, hogy lejönnek elém. Gondoltam, hát felőlem, lesz ami lesz.

7.00-kor megvettem a buszra a jegyet. 12 lei volt (csak) az út. Egy kisbusz volt a menetrend szerinti busz, tehát valami sprinter, vagy nem emlékszem már milyen típusú kisbusz. 7.15-kor mikor indultunk, mondtam a sofőrnek, hogy majd keltsen, ahol le kell szálljak és már aludtam is. Sokszor ébredtem az út során arra, hogy beverem a fejem az ablakba, mert néha a főút szabályosan földúttá változott, de olyanná, hogy még Dunakeszin is messze a határba kéne menjek, hogy ilyet találjak...Nem hittem el, hogy egy főút, hogy lehet ilyen állapotban? Nagyvárad és Déva között elég ez? Fura. Persze tovább nem is töprengtem, vissza aludtam hamar, a következő huppanásig. Végül egy határozott lassításra keltem. Megálltunk, a sofőrre néztem, aki biccentett. Tudtam, hogy megérkeztünk Kisszedresre. Gyorsan kivettem a csomagomat a buszból, aztán körül néztem vajon ki az aki autóval jött elém. Annyit még az utazáshoz hozzátennék, hogy itt nem nagyon vannak buszmegállók. Az ember ki áll az utca szélére és leinti ezeket a kis buszokat. Se menetrend, semmi. Kérdeztem a sofőrt, ha visszafelé esetleg busszal jönnék, akkor honnan tudom majd, hogy mikor jön a busz. Erre annyit mondott, hogy jön az majd..

Kisszedresről nézve a Bihar-hegység. Szembe fel a hegyekbe kellett eljutnom.

Eljutottam Kisszedresre. 09.30 - 10.00 körül lehetett. Gyorsabban ment mint gondoltam. Mivel egyik autó sem rám várt egyértelműen, így megindultam a hegyek irányába, egész pontosan Vasaskőfalva felé az-az utolsó település a nagy szerpentin előtt. A hegyek lába is messze volt, nem hogy az, hogy én a hegyek közé a nagy csomaggal felkapaszkodjak.
Egy kilométerkövet pillantottam meg, amire az volt írva, hogy "Padis 33 km", tehát ennyi választott még el a céltól. Ez még síkon is szép gyaloglás lenne, de az, hogy 1100 méter magasra kell felmenni..

"Most légy ember Balázs, itt a kihívás" - gondoltam magamba.

Minden autót, ami elszáguldott mellettem, megpróbáltam leinteni, hátha elvisz egy darabon. Annyit tudtam a romániai stoppolási szokásokról, hogy itt szoktak fizetni azért, ha elviszik őket. Ez rendbe is van, gondoltam szívesen adok egy kis sörre-borra valót valakinek, aki besegít.

Nem sok autó járt arra, de még kevesebb kívánkozott megállni. Na, végül egy kék Dacia lassított. A fickó aki vezette, láttam már Kisszedresen, mikor leszálltam a buszról. A kocsma előtt állt és valamit motyogott nekem Románul. Nulla angol tudása volt, de a számokat, na azt bezzeg tudta angolul is!

"Felviszlek a Pádisra, mennyi pénzed van?"- kérdezte.

"Van 200 lej nálam, de az-az egész heti étel-ital élet pénzem." - válaszoltam. A fickó kicsit gondolkodott és megszülte a döntést.

"200 lejért felviszlek Pádisra."

"vándor"

Hamar realizáltam, hogy köztünk semmiféle üzlet nem fog létrejönni. Maximum 10 -15 lejt lettem volna hajlandó fizetni,  ezt mondtam is neki. Az üzlet persze nem köttetett meg. Ment mindenki tovább a saját útján. A fickó elhajtott, én pedig gyalogoltam tovább. Széles mezőn keresztül vezetett az út. Jól lehetett látni, hogy ez a pár település (Kisszedres, Vasaskőfalva) ott terülnek el két hegyláncolat között. Balra messze láttam, hogy hatalmas szürke felhők gyülekeznek. Időnként villámok csapkodtak és mennydörgött is. Pont arra tartott a  vihar, ahova én is mentem, tehát a be a Biharba. Sétám során gyönyörűen végig néztem, ahogy eléri a vihar a hegyeket és rázúdítja az ég áldását.

Jön a vihar...

Szépen eltűntek a hegyek a felhőkben. Az eső lassan engem is "nyaldosni" kezdett. Előkerestem a frissen vásárolt esőkabátomat, vagyis kerestem, de legalul volt, így végül hagytam. A meleg váltó ruháim szemeteszsákba voltak belerakva, ha átázna a táskám, akkor is legyen száraz ruhám. Annyira nem volt intenzív az esőzés, mint ami szembe a hegybe lehetett. Továbbra is próbáltam stoppolni. Egy újabb Dacia állt meg. Egy fiatalabb fickó ült benne. Mondtam neki merre megyek, azt mondta Vasaskőfalváig jó vagyok. Tekintve, hogy esett az eső, meg amúgy is az nagy segítség nekem, tehát behuppantam és még pénzt se kért. A változatosság kedvéért angolul ő sem beszélt, de ezen már nem lepődtem meg. Már csak 1 km-re voltam Vasaskőfalvától és kb. 26-ra Pádistól. A lehető legjobb helyen rakott ki a fickó. Az eső is elállt, illetve az út mentén hatalmas szedrest találtam. Egyből belevetettem magam és csillapítottam éhségemet és szomjúságomat egy kis friss gyümölccsel.

Kedvenc tevékenység

Nagyon finom szeder termett ott. Egy kamion jó hangosan rám dudált, s a sofőr mosolyogva mutogatott valami olyasmit, hogy jól teszem, hogy eszek, nagyon jó a termés :)). Gondoltam itt addig maradok, amíg jól nem lakok. A következő dudálást forrását közvetlen a fülem mellől érzékeltem. Egy emeletes turista busz volt az. Megálltak, ahol én voltam és egy idősebb fickó hajolt ki és megkérdezte. 

"Pádisra mész? Magyarul, Angolul, vagy Románul beszélsz?" 

"Ki küldte nekem ezt a segítséget?" - kérdeztem. Felajánlották, hogy felvisznek a Pádisra. A szerencse felém járt. Gyorsan felpattantam a buszra, mely teli volt gyerekkel, akik kirándulni mentek. EVS-es diákok voltak a kísérőik ,tehát hamar korombeli Spanyol és Olasz lányok és fiúk között találtam magam. Felkapaszkodott a busz a nagy szerpentinen. Körülbelül harminc perc volt feljutni a fennsíkra. A Glavoi-i elágazásnál megálltunk, ahol végre kiszabadulhatott az a közel 40 gyerek, akik "éheztek" a futásra. Itt a túravezető félrehívott és ellátott egy-két tanáccsal. Elmesélte, hol és hogy érdemes kempingezni. Felkészültségemet alátámasztotta, hogy teljesen azokat a dolgokat mondta, amire én is készültem. Az eső szerencsére elvonulta fejünk fölül és kisütött a nap. Csodálatos érzés volt megérkezni. 11.30-12.00 óra lehetett és én ott álltam sok kaland kapujában. A csoport is Glavoi felé indult, így együtt ereszkedtünk le Glavoiba, ahol sátrazni terveztem. Beszélgettem az EVS-es diákokkal ,érdeklődtek, hogy mi járatban vagyok és hogy-hogy egyedül? Elmondtam hát a kis történetemet. A túravezető aggódós típus lehetett, mert a táborban találkozott ismerősökkel, akiknek mondta, hogy itt ez a fiú (én), s majd figyeljetek rá, mert egyedül van. Nekem pedig mondta, őket nyugodtan keresd, ha bármi van. Mondták, hogy sátrazzak melléjük, de én egyedül lenni mentem, nem szerettem volna senki mellé sem sátrazni. Udvariasan követtem ugyan, de mikor mutatta, hogy ez itt a sátrunk én mondtam, hogy még körül nézek. Többet nem is beszéltünk. Szóval innentől kezdve elkezdtem igazán belevetni magam az ottani életbe és mint egy kutya körbeszaglásztam, hogy megtaláljam a legmegfelelőbb helyet a táborozásra...
Tényleg megtalált a csoda. A hegyek, a mezők, az erdő, a táj, a levegő, a patak, a forrás, olyan volt, mintha azt súgták volna, hogy "vártunk rád". Így éreztem magam...

Glavoi elágazás