Mama

50 éves lesz egy pár óra múlva. Sokat gondolkodtam azon, vajon hogyan lehetne meghálálnom neki azt, amit ő adott nekem. Sajnos én nem tudok érzelmeket kimutatni, átadni és ezt érzem vele kapcsolatban is. Tisztelem és szeretem, többek között azért, mert ő is szinte mindenét a testvéremre és rám áldozta...
Sok-sok évvel ezelőtt, egyedül, szegényen, bizonytalanságban hárman maradtunk, a Mama, Bálint és én. Mégis mi tartotta a mi hármasunkat egyben és békében? Talán az ahogy szeretett minket és ez vezérelte őt. Emlékszem mikor elfordult tőlünk és úgy zokogott, de velünk ezt nem szerette volna éreztetni. Engem mindig aggasztott, utólag azt gondolom, hogy jobb lett volna valahogy tudni róla, hiszen így sosem mertem kérdezni. Néha mikor megláttuk, akkor érdeklődtünk, hogy mi a baj, de kifejtett választ nem kaptunk. Több kérdés felmerül bennem, hogy ezért lettem ilyen belülre zárkózó? Ezért nem merek kérdezni? Ezért nem fejtem ki magamból az érzelmeket? Nem tudom..
Érzem kicsit kevéssé mutatom neki, hogy mennyire tisztelem és szeretem, de vajon mennyire kéne ezt tennem? Igyekszem, de megerőszakolni sem szeretném magam, hogy erőltetett érzelem kimutatásokat csalok magamra. Nem megy. Olyan helyzteben manapság jelez a szervezetem és mennem kell, egyszerűen szédülök tőle.
Terveim szerint tehát összeszedem a gondolataimat róla. Mindarról amit adott nekem és valamilyen köszönet formájában ezt papírra vetem...Hátha tudok egy kis szeletet adni abból a szeretetből és tiszteletből, amit érzek iránta.
Most válik el utunk valamelyest, hogy én 25, ő 50. Kicsit elmozdulok, de ez egészséges, hiszen éppen itt az ideje, hogy a "gólya" kiröppenjen a fészekből és elkezdjem magamnak keresgélni a békákat.
Valahogy így hangolódom a holnapra. Most pedig elkezdem, mert még a végén a vörösbor fog szólni belőlem. :)